2012. augusztus 19., vasárnap

Édesapám emléke

Filozófus unokatestvérem mondta, hogy miközben A jelen pillanat-e a valóság? c. bejegyzésemet olvasta, felfigyelt arra a mondatra a blogom szélén, hogy "Webnaplómat édesapám emlékének is ajánlom." Bár már korábban is terveztem a dolgot, ez adta a lökést, hogy írjak édesapámról, és az olvasóval is megosszam az ő emlékét.

A túrázást, kirándulást ugyanis édesapám szerettette meg velem; ugyanakkor a sors bizarr játéka, hogy épp egy kirándulás közben veszítettem őt el, de ezt a felhőtlen lillafüredi séta közben nem is sejtettem: az iskolai túráról hazatérve holtan találtam otthon. Infarktusa volt.

Gyermekkoromban sokat kirándultunk. Szüleim mindketten nagyon szerették az erdőt járni, édesapám még édesanyámnál is jobban, vagy legalábbis többször mozdult ki a természetbe; emiatt sokáig azt hittem, hogy a természetjárás szeretetét apám hozta a családba, de valójában fordítva történt: édesanyám gyermekkorában vérszegény volt, vagy valami hasonló okból gyengének mutatkozott, ezért orvosi tanácsra kezdett nagyapámmal sétálni a hegyekben. Édesapám csak a megismerkedésük után vált természetjáróvá.

Jó ember volt - ez persze a legtöbb halottról elmondható, ráadásul az emlékek meg is szépülnek a nosztalgia álomszerű ködében; de valóban jó ember volt. Vidám, közvetlen, jó szándékú. Volt benne valami kedves gyermekiség is, amiből tán magam is örököltem, ahogy magasságát és néhány arcvonását is, alkatát viszont nem: míg ő mackósabb volt, én szikár vagyok. Jólesett, ha valamiért megdicsért, bár erre nem adtam túl sok okot, legfeljebb ha olykor jó jeggyel jöttem haza az iskolából. Sportolni viszont akkoriban még nem nagyon sportoltam komolyabban, csak focilabdával dekázgattam naphosszat, vagy a környék erdein-mezein bicikliztem.

Általános iskolás koromban a Szlovák Paradicsomban is jártunk egy vagy két alkalommal, Poprádon volt a szállásunk egy családi házban, bizonyos Martin bácsiéknál; több mint két évtized után pár héttel ezelőtt fordultam meg újra Poprádon, de immár a Magas-Tátra volt a cél.

Rövidebb teljesítménytúrákra is mentünk édesapámmal és öcsémmel, 20-30 kilométeres távokra, hosszabbakra apám már nem kísért el minket, de öcsémmel egy-két 50 kilométereset is teljesítettünk akkoriban, tizenévesen (például a Vértes 50-et). Érdekes, hogy nagyobb túrák szóba sem kerültek, a Kinizsi Százasról tán nem is hallottam még akkoriban, vagy csak egy-két alkalommal néhány szót, de nem nagyon ragadott akkor magával, bizonyára elérhetetlensége miatt. Először egy Jézus alkatú és szakállú sráctól (aki később a pasaréti lelkész lett) hallottam többet a Kinizsi Százasról egy nyári táborban, de akkor még az ő elbeszélései sem ültettek bogarat a fülembe.

Sajnos édesapám már nem élte meg az első Kinizsi Százas teljesítésemet és az első Balaton-átúszásomat (s nem láthatta a rajzomat a K100 túrafüzet borítóján), de a régi kirándulások emléke és az ő elképzelt büszkesége hatott meg az első Kinizsi Százasom utolsó kilométerein.

Kapcsolódó bejegyzések:
A halál
Kinizsi Százas - a motiváció
A Kinizsi Százas és a personal branding
A Kinizsi Százas és a számok (és a pasaréti lelkész)
Éjfél Kapitány a Kinizsi Százasról

3 megjegyzés:

  1. Szia! megérintett a bejegyzésed...Sok a rokon vonás. Engem is apukám vezetett erre az útra. Ő már sajnos az első teljesítménytúrámat sem érhette meg, de biztos vagyok benne, hogy tud róla. Poprád, Tátra...Rengetegszer bejártuk a 70-es, 80-as években. A Kinizsi százast fejben már néhányszor teljesítettem :) Valójában többször nekifutottam, de belátom hogy számomra a 40-es táv a realitás, az is nagyon nagy élmény :)
    Jó túrázást!

    VálaszTörlés
  2. ...Egy fontos dolog még: a bejegyzésed napján - augusztus 19-én - ünnepelnénk az apukám születésnapját.

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm szépen, jó túrázást neked is!
    Részvétem!

    VálaszTörlés