2014. június 27., péntek

Beszámoló a Turul 200-ról

Úgy döntöttem, hogy a tavaly nyári, privát Kinizsi Dupla után újra megpróbálok 200 kilométert gyalogolni, ezúttal egy hivatalos teljesítménytúrán. Mivel a Kazinczy 200 épp a túravezetői tanfolyam börzsönyi gyakorlati vizsgájával esett egy hétvégére, egy másik (valamivel könnyebb, de szintén nagyon szép tájakon haladó és gondosan, szívből szervezett) túrára esett a választásom: a Turul 200-ra, melynek tavaly már teljesítettem a 130 km-es távját - akkor az volt a Turul túrák legnagyobb távja, a 200-as ugyanis nem minden évben kerül megrendezésre.

(A Turul 200 az idei évre tervezett ill. részben spontán "nagy dobásaim" egyike, "túraszakmai" fejlődésem újabb állomása, pl. az Iszkiri megrendezése és a túravezető tanfolyam elvégzése mellett. Persze olyan célokat is sikerült kitűznöm 2014-re, melyek nem voltak teljesen reálisak és melyek idén már biztosan nem fognak megvalósulni, ezekről itt írtam korábban. Igaz, úgy tartják, az embernek legyenek olyan céljai is, amiket nem ér el, hiszen ha mindet gond nélkül eléri, akkor feltehetően túl könnyűeket tűzött ki maga elé.)

Már a 100 kilométer legyaloglása, a Kinizsi Százas teljesítése is komoly kihívás vagy akár évekig dédelgetett álom sok túrázó számára, de egy 200 kilométeres túra még ennél is jóval monumentálisabb és őrültebb dolog, már-már kilométerpornó. Még komolyabb elszántság, kitartás (és persze nem kevés szerencse) kell hozzá. Az erőt is még megfontoltabban kell beosztani, vagy mondjuk az alvást. Egy 100 kilométeres, egynapos-egyéjszakás túra még megoldható alvás nélkül, 200 kilométernél viszont már hasznos lehet valamennyit közbeiktatni - annyit, amennyi szükséges, de nem sokkal többet, hiszen azzal csak feleslegesen apad az 52 órás szintidő. Tehát a pihenési idő megfelelő arányának megtalálása kulcskérdés lehet.

(Egy ekkora túra során talán még többször megfogalmazódnak az emberben olyan kérdések - és megpróbál rájuk válaszokat találni -, mint például: Ki vagyok én? Meddig tudok küzdeni? Mi ennek az értelme? Tényleg kell a határainkat keresni, feszegetni? Csak a küzdelem visz előre? (No pain, no gain?) Erősebb, jobb, teljesebb ember leszek ettől? A verejtékemmel is írnom kell a blogomat? A túrázás tényleg olyan lenne, mint maga az élet?)

Amikor túratársammal a holtpontok kerültek szóba, azt mondta: "Nem szabad hagyni, hogy puncid nőjön!" Első hallásra kissé hímsoviniszta, öltözői-edzői szöveg, ill. eszembe juttatta Golyófogú Tony monológját is a Blöffből. Nem gondolom, hogy ez genitáliáktól vagy kromoszómáktól függene, és a feladás sem jár feltétlenül hermafroditává válással, de a lényeg benne van: ehhez már tényleg keménynek, tökösnek, rendíthetetlennek, már-már a végletekig kitartónak kell lenni. És ugye szerencsésnek. Meg aztán nem azért Csetneki Born-To-Be-Hard Sándor a nevem, hogy könnyen feladjam.

Bíztam az erőnlétemben (talán életem csúcsformájában vagyok "túrázásilag") és a Kinizsi Duplán, vagy akár a Prágai Százason (mely "csak" 150 km körül volt ugyan, de hasonlóan két éjszakás túra volt, és nehezebbek voltak a körülmények a több szint és az olykor zord téli időjárás miatt) szerzett tapasztalatokban. De nem csak ezek, hanem a túravezetői tanfolyam ismeretei, gyakorlótúrái is jól jöttek, amikor egy-két helyzetben, rosszabbul jelzett útszakaszon át kellett látni hogy hol lehetünk pontosan, vagy dönteni kellett, hogy merre tovább.

Túratársam Imre volt, akivel még a táv elején haverkodtam össze. Ő többek között arról ismert a Kinizsi Százas Facebook csoportját követők körében, hogy a idén lemaradt a Kinizsi Százas regisztrációról, ezért "illegalitásban" teljesítette a K100-at, és egy pólót is készíttetett arra az alkalomra. Kiderült, hogy komoly sportmúlttal rendelkezik, és a Kinizsi Százast is többször teljesítette már, ugyanakkor 100 km-nél hosszabb túrán nem volt még eddig. A 150. kilométer táján, a túra háromnegyedénél a fia, Bence is csatlakozott hozzánk, így hárman sétáltunk aztán a célig, beszélgetve, motiválva egymást és közösen megoldva a fáradtságból fakadó tájékozódási problémákat (Bence pl. többször előre- vagy visszaszaladt turistajelzést ellenőrizni). Imrével nagyjából hasonló volt a sebességünk, ill. a táv kb. feléig nekem kellett jobban igyekeznem, hogy tartani tudjam a tempóját (de így legalább keletkezett némi időtartalékunk), míg a cél felé haladva valamelyest fordult a helyzet.

Érdekesség, hogy Bencén is egy egyedi póló volt, amin ráadásul többek között az én "műveim" is láthatóak voltak: pl. a K100 Nike logó és a hasonlóan meghekkelt KFC embléma. Ez jólesett, hiszen mégiscsak az ötleteim elismerése, fizikai manifesztálódása, és egyszer talán tényleg kreatív pólótervező leszek.

Még a táv első szakaszán, Tatabányáig volt egy másik túratársunk is, Ádám, akivel már ismertük egymást látásból néhány korábbi túráról, és az Iszkirit is teljesítette. Több ismerőssel is találkoztunk út közben: Papucsek Marcsiékkal, V_Gyurival, Andrással, Essztével, Sznuupival. Közülük többen is rövidebb távokon indultak, vagy a rossz cipőválasztás ill. más problémák áldozatául estek. Volt, akivel az Iszkiri, míg másokkal a turistajelzések, a túravezető tanfolyam, vagy épp az Ixi Kupa került szóba.

Igyekeztem elég sokat enni-inni, nem várva meg az éhséget és a szomjúságot. Ebben segítettek a sűrűn elhelyezkedő ellenőrző- és frissítőpontok (több mint 30 pont jutott a 200 kilométeres távra) és a saját készletem is. Inni vizet ill. a pontokon kapott szörpöt, valamint izotóniás (vagy ahogy Imre mondta, Torrentét idézve: izotópiás) italt ittam.

Ami a cipőmet illeti, a Kinizsi Százason már bevált Quechua Arpenaz 700 volt rajtam, mely most sem hagyott cserben, bár a végén már eléggé megnyomódott a bal kislábujjam - de ennyi kilométer után talán nincs az a lábbeli, amely tökéletesen kényelmes maradna.

Szomoron, nem egészen negyedtávnál volt az első meleg étel, itt laktató gulyást kaptunk. A táv elején, egészen Tarjánig sokat haladtunk a Szomor 56-ról és a Kitörésről és a budai túrákról ismerős szakaszokon. Tarjánban, a templom melletti pont felé tartva megint rácsodálkoztam a Simi Shop feliratra, ami valójában nem egy szexshop, hanem egy vegyeskereskedés. Hamarosan aztán a Kinizsi Százasról ismert kék szakaszra értünk, majd Koldusszállásnál átváltottunk a sárgára.

Tatabányára, a Turul emlékműhöz, Éva és Egon második pontjára (az első Makkosmáriánál volt) még világosban értünk, negyed kilencre. Idáig már a táv bő egyharmadát megtettük. Ettünk-ittunk (nagyon finom májkrémes kenyeret, süteményeket, hozzá szörpöt). A tavalyi, 130 km-es túrán ennél a pontnál barátkoztunk össze Andrással, akivel azóta is volt néhány közös túránk.

A fejlámpákat (az első éjszakán a "csodalámpámat" használtam, de nem volt feltöltve teljesen, így a második éjszakára a pótlámpa maradt) a Nomád kemping után vettük fel, ahol elbúcsúztunk Ádámtól, és kb. húsz perc pihenő után indultunk tovább, hogy aztán visszaérjünk a sárga, majd a kék jelzésre, és bő negyven kilométeren keresztül a Kinizsi Százas útvonalán haladjunk (csak épp ellenkező, Iszinik irányban).

Koldusszállásnál a sárga-kék jelzésváltásnál vaddisznóhangot hallottunk, de aztán kiderült, hogy csak néhány tréfás kedvű, szemből érkező túratársunk viccelt meg minket (ez a túra "oda-vissza" szakasza volt, így odafelé még mi is találkoztunk néhány, nálunk jóval gyorsabb résztvevővel, például Barta Lacival, míg visszafelé a mezőny végével találkoztunk szembe, például Krisztiánnal a tavalyi Rockenbauer 130-ról).

A táv feléhez, Pusztamarótra 19 óra 20 perc gyaloglással, hajnali kettő után értünk. Ez elég jó, valamivel 5 kilométer / óra feletti átlagsebességet jelentett, valamint azt, hogy a táv második felére 33 óránk van (kíváncsiságból, no meg hogy nyugtassam magam, hasonló számításokat csaknem óránként végeztem: a táv hányad része van még hátra, hogy állunk idővel, milyen sebességet kell tartani hogy biztosan célba érjünk szintidőn belül, stb.). Péliföldszentkeresztre már világosban értünk.

Mogyorósbánya után, a Kősziklánál Tarnai Mátéék voltak a pontőrök. Mondták, hogy a napokban eltűnt egy holland kéktúrázó (mi nem követtük a híreket), és hogy épp ők találták meg ott a Kősziklánál, és igazából el sem tűnt, csak kikapcsolta a telefonját hogy spóroljon az akkuval.

A tokodi pincéknél a pihenőhelynél ismét ismerős fogadott minket: Mancocka, a fiával. Először alvást is terveztünk ott, de aztán úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább Dorogig, és majd ott pihenünk néhány órát.

120 km táján másztuk meg a Getét, a meredekebb irányból. Előtte, még a jelzésváltásnál a völgyben, a Gete szoknyája előtt találkoztunk az "eltűnt" holland túrázóval, akit állítólag már az Interpol is keresett.

Dorogon, a lőtér épületében ettünk-ittunk (Kimmel Peti még vizet is töltött, és a kenyeret, virslit is odahozta), és kanapékon tudtunk aludni. Bő két órát töltöttünk alvással, be is állítottam az ébresztőmet a telefonomon. Edit, az egyik a pontőr is figyelmes volt, és még mielőtt az ébresztőm megszólalt volna, ébresztgetett, hogy lassan indulni készülünk. A dorogi evés, alvás és pihenés egyébként - ahogy vártam - szinte csodát tett, felfrissülve indulhattunk tovább Kesztölcre, húsz perccel dél előtt.

Kesztölc után volt egy rövid eltévedésünk, mert elindultunk fel a Kétágú-hegyre, de aztán hamar észrevettük a hibát, és a kéken mentünk Klastrompusztára, ahol újabb terülj-terülj asztalkát és kedves pontőröket találtunk. A Piliscsaba előtti pontnál Lestat várt minket hölgytársaságban. Kicsit beszélgettünk, ettünk, fotózkodtunk, aztán folytattuk a sétát.

A táv bő háromnegyedéhez, a Nagykovácsi plébániához (ahol már a túra elején is jártunk) este hét előtt értünk vissza. Itt találkoztunk Imre feleségével és lányával is, és ahogy korábban említettem, a fiával, Bencével kiegészítve csapatunkat indultunk tovább.

Pilisszentivánon Imre meghívott péksüteményre és kólára, majd átsétáltunk Pilisvörösvárra, ahol a Kimmel rezidencia garázsában palacsintáztunk és szörpöztünk. Nagyjából itt sötétedett ránk, Pilisvörösvárról kiérve már újra felvettük a fejlámpát, elkezdődött a túra második éjszakája.

Pilisszántón egy nagyon kedves, "mézeskalács háznak" ható, fából ácsolt nyári konyhán volt a pont, ahol Juliska (aki tényleg Juliska) várt minket finomságokkal, süteményekkel, házi sajttal.

A nyári konyha oázisát elhagyva még egy nagy emelkedő várt ránk: Dobogókő. Kalandos volt a feljutás, mert voltak rosszul jelzett szakaszok, de segített Bence, aki többször is előre- vagy visszament szétnézni, ill. a nálam lévő térkép és a mobilos iránytű is hasznos volt. A tájékozódás nehézségeiért kárpótoltak minket a farakásoknál látott kis rókák, akik egyáltalán nem féltek, vidáman mászkáltak, kíváncsian nézelődtek, és még fényképezni is hagyták magukat. Dobogókőre felérve még keresgéltük a pontot, de aztán "telefonos segítséggel" megtaláltuk. A Zsindelyes házban is pihentünk kicsit (éjjel fél négy körül járt ekkor). Innen már kevesebb mint 20 kilométer volt hátra, azaz a táv több mint kilenctizede már mögöttünk volt. Lassan világosodni kezdett, immár másodszor.

Átértünk Pilisszentlászlóra, majd az utolsó kilométereket a festői Apát-kúti völgyben ereszkedve tettük meg. Jól haladtunk, de a patakátkelésekkel, keskeny ösvényekkel kifejezetten technikásnak tűnt a szakasz két végiggyalogolt éjszaka és kb. 190 kilométer után.

A célba, a visegrádi sportközpontba 9:26-ra értünk, 50 óra és 41 perc gyaloglás után, bőven az 52 (vagy a TTT oldalán eredetileg szereplő 54) órás szintidőn belül. Nem vagyok foci- és stadionmániás, de a délelőtti napsütésben, egy 200 km-es túra céljaként kifejezetten hangulatosnak és szépnek láttam az egyszerű focipályát, és felidéződtek kamaszkorom fociélményei is. Az oklevelet és a jelvényt Baksa Józsitól és Kosztka Pétertől (aki az Iszkiri 25 első bejárásán is ott volt), a túra főrendezőitől vettem át.

Ez volt tehát a Turul 200, az első hivatalos 200 kilométeres teljesítménytúrám rövid története. A grandiózus sétán 266 TTMR pontot, idei pontjaim negyedét szereztem, így már 978-nál tartok, és a Budapest Kupa füzetembe is kaptam egy újabb pecsétet (illetve kaptam volna, ha elvittem volna a túrára, de ezt majd pótolom).

Gratulálok a 200-as táv és a résztávok valamennyi teljesítőjének, és köszönöm minden túratársamnak (kiemelve Ádámot, Imrét és Bencét) a társaságot, azoknak is, akiket szórakozottságomban nem említettem meg a beszámolómban.

Kapcsolódó bejegyzések:
A teljesítménytúrázók arcoskodnak
Dicsekvés anyucinak

2014. június 25., szerda

Berkes Tamás megírta a világ leghosszabb Kinizsi Százas beszámolóját

A tavalyi Kinizsi Százas túrabeszámolóm egy évig sem tartotta a "világ leghosszabb Kinizsi Százas beszámolója" címet: Berkes Tamás egy jóval részletesebb írást osztott meg velem az idei, 2014-es Kinizsi Százasáról. Ajánlom mindenkinek a figyelmébe olvasmányos alkotását (egyelőre Word dokumentum formátumban, itt érhető el), mely kis híján százezer karakterből áll, azaz ha úgy nézzük, a K100 csaknem minden méterére jutna belőle egy betű, írásjel.

2014. június 17., kedd

Gyűjteményem újabb darabja: a sárga Iszinik 100 sapka

Asciimótól, az Iszinik túrák főrendezőjétől kaptam ajándékba egy sárga Iszinik 100 baseball sapkát, melyet annyit emlegettem a tavalyi Iszinik 100 beszámolómban, és amit ezúton is köszönök. A Kinizsi Pállal és a Kinizsi Százassal kapcsolatos gyűjteményem így Forester K100 pólója, a faragott Kinizsi címer és a Kinizsi Crok kártyalap után újabb különleges darabbal bővült. Az Asciimo édesapjától átvett sapkát el is teszem a vitrinbe, ill. egy alkalommal fogom majd felvenni: a közeledő Szuperkatlanon, az Ixi Kupa következő teljesíménytúráján, ahol - a tavalyi túrához hasonlóan - pontőrködni fogok.

2014. június 15., vasárnap

Túravezetői vizsgabizonyítványt szereztem

A héten sikeres közép fokozatú túravezetői vizsgát tettem. Úgy is fogalmazhatnék, hogy "túravezető lettem". Valójában azonban még nem érzem és nem is érezhetem magam igazi túravezetőnek, hiszen ahhoz még sok gyakorlati tapasztalat kell, valamint az évek során megszerzett szélesebb körű és mélyebb tudás.

Minden esetre 2014-ben az Iszkiri megrendezésével és ezen túravezetői vizsgabizonyítvány megszerzésével elkezdtem komolyabban elmerülni a természetjárás elméleti és gyakorlati ismeretanyagában. A Budapesti Természetbarát Sportszövetség (BTSSz) és a Pest Megyei Természetbarát Szövetség (PTSZ) által szervezett túravezető tanfolyam elindított egy úton: sokkal értőbb térképolvasóvá, gyakorlottabb tájékozódóvá váltam, és a földrajzi, tereptani tudásom is jelentősen bővült. Továbbá felnyitotta a szemem a természetjárás további sportágaira (például a tájékozódási versenyekre), átadott egy látásmódot, kiegészítette és rendszerbe foglalta korábbi - hiányos - ismereteimet. Ráadásul a képzés valamivel bővebb volt a középfokú tanfolyam anyagánál, hiszen többek között éjszakai tájékozódási gyakorlótúrát és vizsgatúrát is tartalmazott.

A megtett kilométerek verejtékével, szépségeivel és nehézségeivel, valamint tanulással töltött órákkal szerzett oklevelem és jelvényem Királyréten, a Turistaszállóban vehettem át, ahol idén már megfordultam, amikor februárban a Börzsöny éjszakai teljesítménytúra céljaként szolgált.

Köszönöm a tanfolyam vezetőjének és oktatóinak, valamint hallgatótársaimnak az elmúlt hónapok ismereteit és kalandjait a Budai-hegységben és a Börzsönyben. A hétvégi nappali és éjszakai vizsgatúrák élményeiről és tapasztalatairól bővebben is írok majd hamarosan.

Kapcsolódó bejegyzések:
Édesapám emléke
Gondolatok Harland Sandersről
Back to school - Túravezető tanfolyam
Bamba vagyok, de kirándulni akarok - beszámoló a BHTCS-ről
Első hivatalos előadásom egy jel(zés)es eseményen

2014. június 11., szerda

Portyázások Magyarország jellemző földrajzi pontjaira

A túravezető tanfolyamon hallottam (illetve olvastam a "Fehér Könyvben") egy különleges túramozgalomról, a Portyázások Magyarország jellemző földrajzi pontjaira című kiírásról. Ehhez hazánk hét pontjára kell eljutni: a legkeletibbre, a legnyugatibbra, a legészakibbra és a legdélibbre, továbbá a legmagasabban és legmélyebben fekvőre, valamint az ország földrajzi közepére (a feltételek itt olvashatóak el).

Mivel ez ún. "érintőpontos" mozgalom (tehát nem adott útvonalhoz van kötve, csupán a pontok felkereséséhez), így ez nem elsősorban a gyaloglásról szól, hanem inkább az utazásról és arról az élményről, amit az jelent, hogy valaki elmondhatja: járt Magyarország ezen különleges pontjain. Én ezek közül eddig csupán az egyiken, a legmagasabb ponton, azaz a Kékestetőn jártam, például a Mátra 115 alkalmával, de lehet, hogy még idén újra felmegyek a Kékesre és meglátogatom a másik hat pontot is.

(A közeljövő további nagy tervei: a Turul 200 teljesítése, továbbá a Budai Térképkör és az Apatúra bejárása.)

2014. június 7., szombat

Mit adott nekünk Forester?

Forester, a Kinizsi Százas "inges-nyakkendős alakja" az idei, tizedik sikeres Kinizsi Százasa után elbúcsúzott a K100-tól és a teljesítménytúrázástól, hogy a többi hobbijának élhessen.

Ha esetleg valaki mégsem tudná, hogy kicsoda Forester és hogy mit adott a Kinizsi Százasnak, annak ajánlom a vele készült interjút, a 2009-es YouTube videóját, valamint a 2013-as Kinizsi Százas előtti többfordulós kvízjátékát.

Viszlát Forester, és kösz mindent!

Kapcsolódó bejegyzések:
Forester Kinizsi Százas pólója
Száz Kinizsi Százas

2014. június 6., péntek

Gondolatok a svájci bicskáról

Gondolkodom azon, hogy vásároljak egy svájci bicskát. És ha már svájci bicska, akkor Victorinoxot, esetleg Wengert. Merthogy eddig bizony svájci bicska vagy bármiféle szúró- vágó- ill. multifunkciós eszköz nélkül jártam az erdőt. Pedig azért jól jöhet, hiszen bármikor adódhat olyan helyzet, hogy el kell valamit vágni vagy fűrészelni (remélem azért nem úgy, mint a 127 óra c. filmben), és ilyenkor hasznosnak bizonyulhat egy multifunkciós bicska. Vagy akár egy kullancsot kiszedni, még ha az utóbbi 15 évben el is kerültek a kullancsok.

Egyszerre gondolom azt, hogy ebből a szempontból "a pénz nem számít", hiszen egy svájci bicska egy életre szól, és immár nyolcszoros Kinizsi Százas teljesítőként, Kinizsi Százas duplázóként, vagy akár leendő túravezetőként miért ne engedhetnék meg magamnak egy drága és nagyon professzionális svájci bicsakot, másrészt viszont a spórolós, diogenészi énem azt is súgja, hogy elégedjek meg valami egészen egyszerűvel, vagy esetleg ne is vegyek semmit, hiszen eddig is tökéletesen megvoltam nélküle.

(Azt is belátom akár, hogy ez a bicska kérdés olyasmi nálunk férfiaknál, mint a lőfegyver vagy az autó, egyfajta hatalmi / fallikus szimbólum - persze amellett, hogy tényleg egy hasznos kényelmi eszköz, vagy akár művészi dizájntárgy. Vagy akár mint az írás: tán az sem véletlen, hogy az írók zöme férfi, míg a nők valamivel nagyobb arányban olvasnak a férfiaknál: az írás inkább irányító, behatoló tevékenység, csak itt az ember nem közvetlenül a DNS-ét, hanem gondolatait, történeteit örökíti tovább, míg az olvasás ennek a befogadó oldala. De visszatérve a bicskára: az ősember is kőbaltával, majd egyre fejlettebb eszközökkel járt, ennek mai formája tulajdonképpen egy multifunkciós Victorinox svájci bicska.)

Szóval a lehetőségek: 

a) Nem veszek semmit, mert minek. Ennyi pénzt értelmesebben is el lehet költeni, például fejleszthetném a házilag készített workout állványomat, vagy csak egyszerűen félretenném ezt a pénzt.

b) Vásárolok valami igazán szerényet és egyszerűt: például egy Victorinox Swisscardot. Elsőre kissé nevetségesnek tűnik ez a bankkártya méretű eszköz, de csaknem minden fontos funkció megtalálható benne, és még a Vadon szava blog is jókat írt róla. 

c) Veszek (akár használtan) egy középkategóriás Victorinox bicskát, például egy Handyman típust. Ez azért már mégiscsak normális bicska, nem egy bankkártya méretű izé, és használtan akár a Swisscard árából is kijön.

d) Mégiscsak egyszer élünk: megveszem az "álombicskát", ami még egy hasznos digitális kütyü is, egy Victorinox Traveller Lite-ot, mely leírása szerint "az ambiciózus hegyi túrázók ideális társa". Még apró kijelzője is van órával, magasságmérővel, barométerrel, hőmérővel, valamint sok-sok hasznos funkcióval. Tehát tulajdonképpen multifunkciós bicska és túra óra egyben, a klasszikus túra óra funkciók (ABC: alti-baro-compass) közül csak az iránytű hiányzik belőle, de az meg már úgyis van, kettő is.

2014. június 2., hétfő

Kétnapos, sátorozós tájékozódási tábor a Börzsönyben

Hétvégén a túravezető tanfolyam keretében egy kétnapos tájékozódási táborban voltam. Már az indulási helyeket illetően is több csapatra oszlottunk, és mindenki egyéni útvonalat, azaz megtalálandó, felkeresendő pontokat kapott. A nehézséget - a tájékozódáson felül - az jelentette, hogy közben a kb. 15 kilós hátizsákot is cipelni kellett a sátorral (amit kölcsön kaptam, és ezúton is nagyon szépen köszönök) és a szükséges felszerelésekkel. Szóval igazi testi és szellemi próbatétel volt.

Én Diósjenőről indultam, hogy aztán hét pontot megkeressek, és a titkos helyen lévő esti táborhelyhez jussak (ez utóbbit meg kellett fejteni, úgy volt csak megadva, hogy a nógrádi várromtól milyen szögben látszik, valamint két másik ponttól milyen távolságra van).

A túra több szempontból is kalandos volt. Egyrészt már vagy 15 éve nem sátoroztam, hiszen utoljára középiskolás koromban voltam nomád táborban. Jó volt újra megtapasztalni azt, hogy milyen ennyire közel lenni a természethez, vagy egyáltalán a földhöz, hiszen éppen csak a sátor alja, egy vékony polifoam és a hálózsák választott el a talajtól. Valahogy az ilyen egyszerű dolgokra is gyermekien rá tudok csodálkozni: "pár órával korábban még a hátizsákomra rögzítve cipeltem a sátrat, most pedig micsoda tágas tér és kuckós menedék lett belőle... és hiába vannak csak milliméteres falai, mégis egy önálló, jól körülhatárolt teret alkot most, saját atmoszférával".

Út közben egyébként több kalandos dolog is történt, például megijesztett egy tábla, melyen az állt: "Vigyázz , méhek!". Na most hogyan vigyázzak? Ne egyek ott mézes kenyeret, ne legyen rajtam sárga póló, ne hadonásszak, vagy ne szidjam a méheket? Minden esetre feltűnés nélkül és minél nyugodtabban igyekeztem tovább haladni az úton, néhány méterre a kaptáraktól.

Aztán volt egy nagy esésem is. Még csak annyit sem mondhattam magamban, hogy f**zom b**zom (vagy ahogy a művelt francia mondja: "ohlálá, nique ta mere"), de még egy Ottlik-féle "Sz. Mb."-t sem sziszeghettem, olyan hirtelen csúsztam meg a sárban, és terültem el egy pocsolyában, eláztatva még a térképemet is. De aztán összeszedtem magam, egy ilyen kis baleset Bear Gryllst sem állítaná meg.

Találkoztam egy csapat gyerekkel és a kísérőtanárukkal is. A kísérőtanár megszólított: "Mit szól ehhez?", és közben körbemutatott. Visszakérdeztem: "Mihez?", mert nem láttam a fától az erdőt. Erre ő: "Hát hogy a Duna-Ipoly Nemzeti Park nem elég hogy kivágja a fákat, de még itt is hagyja szanaszét az erdőben!". Fáradt voltam ahhoz, hogy érvelni kezdjek, de elképzelhető, hogy a "szanaszét hagyott fák" okkal voltak szanaszét hagyva, hiszen a kidőlt vagy épp kivágott, lassan elenyésző fák számos élőlénynek nyújtanak búvóhelyet, táplálékot, hozzájárulnak a természet körforgásához, szóval hasznosabb, ha ott maradnak, mintha elszállítanák onnan.

Második nap a sátorozóhelyről nekem Nógrádra kellett leereszkedni, ami többek között a BEAC Maxi 110-ről és a Lokomotív 424 túrákról volt ismerős. Ekkor már nem estem el, ráadásul minden pontot sikerült megtalálnom és azonosítanom (előző nap volt egy hibám, és egy olyan pont is volt, amit nagyon nehezen találtam meg).

A második nap legnagyobb kalandja és sikerélménye a Török-kút megtalálása volt Nógrádtól északnyugatra. A kerékpárút éles kanyarulatától, a völgyvonalon ereszkedve nehéz volt az oda vezető ösvényt megtalálni, és nagyon sűrű növényzettel is meg kellett küzdeni, így jobbnak láttam más megoldást keresni. Inkább a kerékpárút egy másik pontjától (a Diósjenő felé eső következő kanyarától) mértem irányszöget a tájolóval, és úgy értem le a forráshoz, ami lényegében pontosan ott volt, ahol a térképpel és a tájolóval mértem.

Dióhéjban ennyi, de valóban egy életre szóló élmény, jó gyakorlási lehetőség és önismereti tréning volt ez a hétvége, köszönöm a szervezőknek és a tanfolyamtársaknak is a lehetőséget és a hangulatot.

Kapcsolódó bejegyzés:
A túrázás olyan, mint az élet