Hipochondria

Tízéves lehettem, amikor észrevettem, hogy a bal mellbimbóm tónusa más, mint a jobbé. Felidéződik, ahogy dédnagymamám udvarán játszottam (mármint nem a mellbimbómmal, hanem csak úgy, talán hintáztam), és bár az Arany János utcában aranylón sütött a késő délutáni nyári nap, kifejezetten aggasztott a dolog. Mellrákra gyanakodtam, pedig az elég ritka halálok a tízéves srácoknál. Úgy emlékszem, ezt nem is említettem senkinek (pedig tán már akkor is tudtam, hogy az ilyesmivel jobb minél előbb orvoshoz fordulni), próbáltam egyedül megbirkózni a betegségtudatommal. Aggodalmam azzal is összefügghetett, hogy akkoriban halt meg rákban az egyik osztálytársam anyukája, illetve talán már akkortájt is olvastam részleteket Szolzsenyicin Rákosztályából. Aztán pár hét múlva elmúlt ez a különbség, és megnyugodtam: mégsem fogok meghalni. Vagy legalábbis csak később, valamikor, soká.

Aztán olyan is volt, szintén akkoriban, hogy édesapámmal a Tátrában, a Szlovák Paradicsomban túráztunk. Akkor épp a kullancsoktól féltem, és valamitől az a kényszerképzetem támadt, hogy lenyelhettem egy kullancsot. Azt ugye onnan ki se lehet szedni, jó esély van rá hogy fertőzött volt, jön az agyhártyagyulladás, vagy a Lyme-kór, majd a halál. Ha erre a félelmemre gondolok, egy turistaház jut az eszembe, melynek a halljában egy pár órára megpihentünk. A hangulat idilli lett volna, ha nincs a képzelt kullancs.

Elég sok évem telt el különösebb halálfélelem, hipochondria nélkül, mígnem bő egy hónapja egy orvosi rutinvizsgálat laboreredményeit nézegetve fel nem fedeztem, hogy magas a véremben a bilirubin szintje. Minden más paraméter a határértékek között, az egészséges tartományban volt, kivéve ezt a fránya bilirubint. Amiről addig sosem hallottam. Bilirubin... Persze utánaolvastam, és kiderült, hogy a magas értéket a máj- vagy vesefunkciók zavara is okozhatja. Ha pedig máj, akkor nemi betegségre kezdtem gyanakodni. Elkaphattam valamelyik exemtől valamit? Egyéjszakás kalandjaim sosem voltak, de olyan azért előfordult, hogy nagyon hamar megszereztem egy nőt, akivel aztán hosszabb-rövidebb kapcsolatom volt. S ki tudja, ha velem olyan hamar ágyba bújt, akkor az előéletében sem lehetett túl megfontolt. Jó, persze, én átlagon felül magas és kölyökképű vagyok, de talán nem én voltam az első, aki ilyen gyorsan levette a lábáról. És tessék, katasztrófa, bilirubin. Ért ennyit a gyönyör, a szerelem? Hát mégsem lesz 20-30-40 Kinizsi Százas teljesítésem? Nem fogok dicsekedni az unokáimnak a jelvény-gyűjteményemmel? Sanyi emléktúrája lesz az Iszkiri? Nem fogok már regényt írni? Sebaj, majd azért segít valamennyit és erőt ad a blogom is, nem marad a küzdelmem közönség és szurkolók nélkül.

Érdekes, hogy a helyzet súlyosságához képest annyira azért nem omlottam össze, nem kezdtem el annyira gyászolni magam, bár ez bizonyára azért is volt, mert reménykedtem, hogy ez csak tévedés, meg talán nem is olyan vészesen tér el a bilirubin-szintem. Aztán pár nap múlva kiderült, hogy valóban így van: az orvos megnyugtatott, hogy ez egy enyhe eltérés, csak bizonyos gyógyszerekkel kell vigyáznom, és nem szabad sok alkoholt innom (ezt eddig sem tettem, így nem jelent komoly lemondást). Azért csalánba nem csap olyan könnyen a ménkű.

(Most egyébként épp egy kicsit influenzás vagyok, de talán túlélem ezt is.)

Kapcsolódó bejegyzés:

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek