2013. február 17., vasárnap

Az étkezőasztal (avagy a Galyavár 110 után)

Miután a Galyavár 110 feladásával csalódtam magamban (hiszen előtte úgy terveztem, akár a végkimerülésig is hajtom magam, nem adom fel semmiképp, és ehelyett apró-cseprő dolgok, elhanyagolható kényelmetlenségek miatt kiszálltam), megrendült übermaszkulinságomba, legyőzhetetlenségembe vetett hitem (nem is olyan régen, a CsPI után szinte szuperhősnek éreztem magam), így kénytelen voltam kitalálni valamit, hogy bebizonyítsam, mégiscsak férfi vagyok.

Nos, készítettem egy étkezőasztalt. Én terveztem és építettem fenyőlécekből, és még az anyagokat is magam cipeltem haza gyalogosan az egy kilométerre lévő barkácsáruházból. Ahogy az elkészült mű struktúráit nézegettem elégedetten, az járt a fejemben, hogy milyen jó lesz évekig, évtizedekig egy olyan asztalnál ebédelni, vacsorázni, amit magam készítettem, ami nem egy ikeás dolog, nem csak a pénzem van benne, hanem a kalkulációim, verejtékem, szívem-lelkem is. Alulnézetből szinte valami űrállomásra hasonlít, vagy a lábai mintha óriási, karcsú felhőkarcolók lennének, esetleg egy híd pillérei, egy gótikus katedrális támasztékai. Elég erős ahhoz is, hogy "sex-proof" legyen, erre külön gondoltam az építésénél, tervezésénél, méretezésénél. Anatomically tested. Ha már a Galyavár 110 nem sikerült...

1 megjegyzés: