2012. augusztus 10., péntek

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

Sokszor úgy érzem, legszívesebben elvonulnék egy lakatlan szigetre, mint Robinson. Ott élnék, teljesen magamra és a természet törvényeire utalva. Nem szólna bele a dolgaimba senki, nem függenék senkinek a jóindulatától, nem követelne tőlem adót az állam, nem kellene papírmunkákkal, határidőkkel foglalkoznom. Nem bosszantana  a napi politika, a korrupció, az emberi együgyűség, gonoszság különböző formái. Nem mondhatná senki, hogy nem vagyok elég életrevaló, vagy hogy amit elértem, azt nem a magam erejéből értem el. Hiszen én építeném a hajlékom, a bútoraim, én taposnám az ösvényeket a partra vagy a hegytetőre, én terveznék és készítenék mindent magam körül. Nyilván nem lenne egyszerű, tán hetek alatt belehalnék valami fertőzésbe vagy rovarcsípésbe, netán összeroppantana a magány vagy valamiféle kilátástalanság, az, hogy rádöbbennék, hogy teljesen egyedül sem könnyű, sőt, sokkal nehezebb így boldogulni mint a társadalom részeként, de mégis, azért megpróbálnám.

(Bár Robinson Crusoe kitalált személy volt, több követője is akadt, a legismertebb Tom Neale volt, aki - igaz, több részletben - 16 esztendőt töltött egy lakatlan szigeten.)

Sokszor úgy érzem, egy clown, egy kifelé nevető, belül viszont síró bohóc vagyok. Igen, azt hiszem, a legtöbben vidámnak, jó kedélyűnek, vicces figurának tartanak, tán még férfiúi vonzerőm nagy részét is (magasságom és viszonylagos jóképűségem mellett) egyfajta cukiságom, szerethető esetlenségem adja (ez utóbbiról Chris Klein szerepe jut eszembe a Húgom, nem húgom c. filmben). De mégis, inkább erősnek látszom, mint gyengének, pedig valójában gyenge vagyok, tán túl gyenge. És gyakran szomorú. Szerető is voltam már jó is, rossz is, egyszer-kétszer nagyon jó, de legtöbbször mégis inkább rossz (tán kreativitásommal is ezt kompenzálom). Ahogy a tanulmányi eredményem is elég ingadozó volt egész életemben: olykor osztály- vagy évfolyamelső voltam, máskor meg bukdácsoltam.

Néha elég egy-két apró dolog, hogy nagyon régi sebeim tépődjenek fel. "Látszik hogy nem vagy elég gyakorlatias, Sanyi." - mondta a lelkész felesége, amikor a fészerben nem a megfelelő szögben támasztottam le a biciklit. (És akkor mi van? - kérdeztem vissza magamban tiszteletlenül). S ennyi elég is ahhoz, hogy néhány percre szerencsétlennek érezzem magam, és eszembe jussanak a régi tornaórák, amikor utolsóként, mintegy maradékként választottak be valamelyik csapatba.

Olykor úgy érzem, kevesebb vagyok másoknál: például nincs autóm, és nem is tudok autót vezetni. Valójában egyikre sem vágyom különösebben, de mégis, néha zavar. Ilyenkor azzal hessegetem el ezt a gondolatot, hogy más szempontból meg jóval egyedibb, értékesebb (és számomra jóval fontosabb) képességeim, eredményeim vannak, mint az autóvezetés: ott van például a hat Kinizsi Százas teljesítésem, vagy a hat Balaton-átúszásom, vagy a blogom, több száz bejegyzéssel és olykor napi több száz látogatóval. Az emberek hány százaléka tud autót vezetni? 60? 30? No de az emberek hány százaléka mondhatja el magáról a többszörös Kinizsi Százas teljesítést, vagy a Balaton-átúszást, vagy azt, hogy amit ír, azt naponta százak olvassák? Ennek töredéke.

Sokszor mégis úgy érzem, jó lenne újrakezdeni, valahogy tiszta lappal. Tán nem is kellene eldobnom mindent, ami eddig történt: ahogy bontott téglákból is építhető is valami új és tetszetős, vagy régi fadarabok, gerendák is újjászülethetnek egy új struktúrában, így akár az eddigi kudarcaim, zsákutcáim - megfelelően feldolgozva, feldarabolva, majd egy új szemlélettel egymás mellé rendezve - is hozzájárulhatnak egy szebb, rendezettebb jövőhöz.

Sokszor úgy érzem, legszívesebben elvonulnék egy lakatlan szigetre, mint Robinson. Bebizonyítanám magamnak, hogy igenis életrevaló és gyakorlatias vagyok, hogy elboldogulok a világ, a civilizáció segítsége nélkül. És csak építenék, vadásznék, kertészkednék, gyűjtögetnék, írnék... A Kinizsi Százast azért sajnálnám... bár ha úgy beindulna valami bizniszem a lakatlan szigeten, netán az írás lenne annyira jövedelmező, arra azért évről évre hazalátogatnék.

Kapcsolódó bejegyzések:
Tom Sawyer
A jelen pillanat-e a valóság?

6 megjegyzés:

  1. Sanyi, úgy látom hasonlítunk pár dologban. Például nincs elég önbizalmad. Vagy mert néha el akarsz tűnni a világ elől, lásd lakatlan sziget. Ugyanúgy eljátszottam ezekkel a gondolatokkal én is még pár évvel ezelőtt. Valószínűleg néha magányosnak is érzed magad (bár - tegyük hozzá - egy lakatlan szigeten ez méginkább így lenne).

    Lehet, hogy rosszul látom - és akkor felejtsd is el, amit írok - de úgy tűnik, mintha nem tudnád elhelyezni magad a világban. Pontosabban: talán nem tudod, hová helyezd magad benne, mennyire lehetsz elégedett magaddal, ezért ezt az önigazolást nagyrészt másoktól várod. Túl komolyan veszed a többiek Rólad alkotott véleményét. Való igaz, figyelembe kell vennünk ezeket és általa valamennyire újraértékelni magunkat, de ezek a külső vélemények ugyanúgy szubjektívek és sokszor inkább a külső szemlélőt értékelik, nem Téged.

    Mert kit érdekelne, hogy mit mond a lelkész felesége a letámasztott bicikliről (hacsak nem döntöd a lábára)? Az "és akkor mi van?" erre teljesen jó válasz volt. Nincs olyan ember, aki mindenben jó és mindenhez ért. A
    legtöbben mégsem érezzük emiatt szerencsétlennek magunkat.

    Szerintem (bár ez is egy külső szemlélő véleménye, tehát kezeld a helyén) joggal lehetnél büszke az eddigi eredményeidre, legyél is az. Az egyik túrán - például -
    találsz majd egy lányt, aki ugyanígy tekint majd Rád. Innentől kezdve a kettőtök véleménye egymásról lesz az, ami számítani fog igazán, a többieké jóval kevésbé. Hogy akkor fel kell majd adnod a magányt? Onnantól kezdve már kit érdekel...

    VálaszTörlés
  2. Bocs, egy apró kérdés:
    Hey, i'm Kinizsi Pál = Heim Pál ?

    VálaszTörlés
  3. Mesélő: azért ez nem ilyen egyszerű :)
    Önbizalmam van hogy sok van, van hogy kevesebb, ez változó olykor.

    A "lelkész felesége" pedig, vagy mikor ki - ilyenkor egy-egy pillanatra zavar, stb, de ezek nem tartanak sokáig - csak amikor a bejegyzést írtam, olyan hangulatban voltam, hogy ezt (az amúgy valóban apróságot) is leírtam.

    A világban pedig tényleg nem mindig tudom hova tenni magam, de azért keresgélem a helyem szorgalmasan, és közben igyekszem építeni a saját világom, "birodalmam", vagy épp keresni, kiterjeszteni a határaimat, lehetőségeimet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én sem találom egyszerűnek, és abban sem vagyok biztos, hogy "tutira igazam van", hiszen mindig ott van benne a "talán". Úgy éreztem, talán hasznodra lehet, ahogyan - én mint külső szemlélő - a helyzetet látom és próbáltam számodra is ebből a szemszögből mutatni. Igazából csak annyit akartam az egésszel mondani, hogy "fel a fejjel".

      Törlés