2011. december 30., péntek

Boldog új esztendőt!

Sikerekben, eredményekben, valamint túrákban és kirándulásokban, természetjárásban gazdag új esztendőt kívánok webnaplóm olvasóinak.

Nekem is számos tervem, célom van a 2012-es évre: szeretném hatodszor is teljesíteni a Kinizsi Százast, hasonlóképpen hatodszor is átúszni a Balatont. Még az év elején szeretnék teljesíteni egy privát Iszinik 100-at, ősszel pedig majd a hivatalos Isziniket. Bízom benne, hogy az új esztendő e blog szempontjából is hasznos és eredményes lesz: sok új bejegyzéssel bővül majd, és még többen látogatják majd a jövőben. De a fentebb felsoroltakon kívül is van még olyan tervem, mely a Kinizsi Százashoz kapcsolódik, és melyről a későbbiekben beszámolok majd.

Kapcsolódó bejegyzés:
Kellemes karácsonyt!

2011. december 21., szerda

Kellemes karácsonyt!

E blog minden látogatójának és rendszeres olvasójának; a Kinizsi Százas és az Iszinik 100 valamennyi teljesítőjének, indulójának és a 100 kilométeres gyaloglást még csak fontolgatóknak; és természetesen e nemes események rendezőinek, létrehozóinak is kellemes karácsonyt kívánok.

Apropó karácsony: aki egy Kinizsi Százassal kapcsolatos ajándékkal lepné meg egy ismerősét, szerettét, annak ajánlom figyelmébe a K100 társasjátékot, mely szabadon letölthető és kinyomtatható, mégis értékes meglepetés lehet.

Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Százas FAQ (azaz GyIK: gyakran ismételt kérdések)
Interjú Kovalik Andrással, a Kinizsi Százas egyik atyjával

2011. december 14., szerda

Egy tárgy, ami eddig minden Kinizsi Százasra elkísért

Bakancsok, nadrágok, sapkák, pólók és ingek jöttek-mentek, de van egy ruhadarab, ami mind az öt Kinizsi Százas teljesítésemen velem volt. Pontosabban nem is ruhadarab, hanem kiegészítő: a Levi's övem. De nem csak a száz kilométeres sétáimon tartott velem. Már több mint tíz éve csaknem minden nap hordom, és gondos odafigyelésével megakadályozza, hogy ilyen vicces szituációba kerüljek.

Elkísér szinte minden túrámra, de velem van akkor is, amikor a munkahelyemen vagyok, vagy olykor leányok és milfek (*) gyertyafényes szobáiban. Sokfelé járt a világban, tengerparton és hegyekben, Dél-Franciaországban és Észak-Németországban, de hazánkban is sok helyütt megfordult már. Tán nem is lesz már másik övem, hiszen hűségesen rám fonódik a továbbiakban is.

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. december 13., kedd

Játszótér felnőtteknek

Mostanában találkoztam a hírrel, hogy egyre több ún. felnőtt játszóteret, szabadidőparkot adnak át, ahol felnőtteknek - sőt, akár kifejezetten a nyugdíjas korosztálynak - szánt "mászókák", kültéri fitness eszközök, mozgásterápiás berendezések, sportszerek vannak.

Azt remélem, az én játszótereim egyike még sokáig a Kinizsi Százas marad, és akár még idős koromban, 60-70 évesen is túrázhatok. Hiszen volt és van rá példa, hogy még bőven 70 év felett is legyalogolható a 100 kilométeres táv.

Ami a hagyományos játszótereket illeti, egy kicsit megmaradtam gyermeknek, és a mai napig nagyon szeretek például hintázni.

Kapcsolódó bejegyzések:

Brit tudósok, csoki és gyaloglás

Brit tudósok - az Exeteri Egyetem kutatói - szerint a gyaloglás csökkenti a csokoládé iránti vágyat. Nálam ez nincs így (persze kivétel erősíti a szabályt), én például a Kinizsi Százas közben és után is nagyon szeretek csokoládét és más édességet fogyasztani, sőt, jóval többet eszem ilyenkor, mint hétköznapokon.

Kapcsolódó bejegyzések:

Tipp:

Trekking'n'style rovat: Bear Grylls operatőrének bakancsa (Alt-berg Bergen)

Milyen bakancsot hordhat Simon Reay, az az ember, aki mindenhová elkíséri Bear Grylls-t, és közben még egy csaknem tízkilós kamerát is cipel? Egy interjúban elárulta: olyat, amit Yorkshire-ben gyártanak a brit hadsereg számára. Ez pedig nem más, mint az Alt-berg manufaktúra Bergen nevű katonai bakancsa (ára nagyjából 65.000 Ft).

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. december 11., vasárnap

Ezt csinálom túrázás közben

Egyszer láttam egy hasonló rajzot, melyen egy figura (változatlan, mint Steven Seagal arcjátéka) ült a számítógép előtt, és alatta a következő feliratok voltak, hogy épp mit csinál: Tibor most dolgozik / játszik / ügyeket intéz / beszélget / szerelmet vall / szakít / zenét hallgat / filmet néz / levelet ír / vásárol / tanul...

Ugyan így - annak ellenére, hogy a külső szemlélő csak egy sétáló embert lát - túrázás közben is nagyon sok mindent lehet csinálni. Hiszen a természetjárás pihenés és sportolás egyszerre; lehet gyönyörködni a tájban, abból ihletet merítve (verset) írni vagy (társasjátékot) tervezni, önmagunkat megismerni, gondolkodni, felejteni és emlékezni, vagy éppen teljesen kikapcsol(ód)ni, és nem gondolni semmire.

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. december 10., szombat

Vérmókusok márpedig vannak

Idézet egy cikkből, mely ma jelent meg az Origo hírportálon:

"Békésen etettük a mókusokat egy washingtoni parkban direkt erre a célra vásárolt mogyoróval. Eleinte vicces volt, jöttek, eszegettek, jöttek többen, tovább eszegettek, aztán egyszer csak nagyon sokan lettek" - írta egy olvasónk. "Hirtelen harminc-negyvenen voltak, és egyre erőszakosabban jöttek, elkezdtek ugrálni a lábunkra, és már nem volt annyira vicces a helyzet. Amikor elfogyott a mogyoró, nagyon nem örültek, és inkább elfutottunk előlük" - számolt be mókusos kalandjáról a levélíró.

A cikkben az amerikai szürke mókusról (Sciurus carolinensis) van szó, mely faj Európában is kezd egyre jobban elterjedni, és előbb-utóbb kiszorítja a békésebb természetű, őshonos vörös mókusokat (Sciurus vulgaris).

Az erősebb idegzetű olvasók a Cukiság blogban is megnézhetnek két videót, melyeken egy vérmókus macskát ill. macskákat terrorizál. Az elkövető ártatlanul csengő Cunci neve ne tévesszen meg senkit.

Feltehetően nem az idegen lények vagy a jeti lesz a magyarázat Gyatlovék misztikus esetére sem, hanem egy mindenre elszánt vérmókus falka. Bizony, fel kell rá készülni, hogy a Kinizsi Százason is egyre több mókustámadás várható - ezek száma akár meg is triplázódhat, és a vadlótámadások arányát is megközelítheti (az esetek felderítését nehezíti a nagy látencia, hiszen sok áldozat fél bejelenteni, beismerni, hogy mókusok elől futamodott meg; gyakran szakemberhez sem fordulnak, aki segíthetne feldolgozni a traumát).

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. december 9., péntek

K100 társasjáték - játék közben

N. Zoltán, aki a múltkori levelet írta, fotókat is küldött az általa kinyomtatott K100 társasjátékról és a fiáról (akiben talán egy későbbi Kinizsi Százas teljesítőt tisztelhetünk), ahogy társasjátékozik.

Ha az olvasó is kedvet kapott a Kinizsi Százas témájú játék kipróbálásához, ide kattintva szabadon letöltheti és kinyomtathatja. A szabállyal való megismerkedés után már csak dobókockára és néhány bábura - és persze játékos kedvű családtagokra, barátokra - van szükség hozzá.

Kapcsolódó bejegyzések:

Fűthető zokni és talpbetét

A Kinizsi Százason ugyan nincs rá szükség, de az Iszinik 100-on vagy más őszi, téli teljesítménytúrán hasznos kiegészítő lehet a fűthető zokni és talpbetét, melyek akár 5-8 órán keresztül is képesek melegen tartani a lábfejet. Nekem is jól jött volna a leányvári vasútállomás várótermében.

Kapcsolódó bejegyzés:

2011. december 7., szerda

Addig növesztem a szakállam, amíg nem teljesítem az Iszinik 100-at

Pár hete növesztem a szakállam, és elhatároztam, hogy egészen addig nem is fogok megborotválkozni, amíg szintidőn belül végig nem megyek az Iszinik 100 útvonalán (bízom benne, hogy erre két héten belül sor kerül).

A piros sapkám és a szakállam miatt néztek már télapónak, és állítólag hasonlítok Széchenyire és Kossuthra is, a Keleti pályaudvarnál pedig beszólt egy borotvapengét árusító cigánylány, miután sikertelenül kínálta portékáját: "Pedig magára férne, fiatalember!"

Remélem, hogy a következő napokban nem lesz randim, mert hiába nevezik a szakállat combkefének (ez amolyan orális-klitorális célzás), úgy vettem észre, hogy jobban tetszem a nőknek sima arccal, márpedig még egy randevú miatt sem szegném meg a fogadalmam.

Épp most olvastam egyébként, hogy Steiner Kristóf már három hónapja nem borotválkozik - igaz, nekem az elmúlt hetekben többet nőtt az arcszőrzetem, mint neki negyedév alatt, de hát én egy hipermaszkulin Kinizsi Százas teljesítő vagyok, így ez nem is olyan nagy csoda.

Saját bőrömön (szőrömön) megtapasztaltam azt is, hogy a bajusz és szakáll nem praktikus viselet egy késő őszi vagy téli teljesítménytúrán, mert a pára kicsapódik rajta, és ez nem esztétikus. De a fogadalom az fogadalom...

Kapcsolódó bejegyzések:

Az ember és a természet

Egy ismerősöm Facebook üzenőfalán találtam ezt a képet, mely ötletesen fejezi ki, ahogy az emberiség meghódítja a természetet, és iparával, városaival elveszi a területet az erdőktől. Remélem, a Kinizsi Százason még sokáig végig lehet majd úgy menni, hogy túlnyomórészt erdőkön, mezőkön halad a túra, és csak néhol műúton, házak között.

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. december 5., hétfő

Cool List Hungary

Vannak erősen szubjektív és megkérdőjelezhető "Cool List Hungary" névsorok, mint például ez az urbánus alter-hipszter, vagy ez a viccesebb, vidékiesebb. De aki egy kicsit is objektíven közelít a témához, az pontosan tudja, hogy az igazi, örök kúl lista itt található.

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. december 4., vasárnap

Újabb kalandozás az Iszinik 100 útvonalán

Beindult a nagy pofonofon. Mert hát mi tagadás, az elmúlt hetekben az Iszinik 100 kiosztott nekem "néhány kokit és sallert, meg baráti tarkón legyintést", ha megengedi az olvasó ezt a nem ortodox megfogalmazást (*). Aztán most beleszaladtam egy újabb tasliba: az Iszinik 100 megint erősebbnek bizonyult. De sebaj, ha ő nem is jön az én utcámba, én biztosan megyek még a hegyhez.

Tehát lehet ezt így is nézni, hogy koki, saller, meg nagy-nagy pofonofon. De akár úgy is tekinthető, hogy az elmúlt három hétvégén a Kinizsi/Iszinik útvonalán több mint 180 kilométert gyalogoltam, ami azért nem vall mozgásszegény életmódra. És igaz, hogy a "fordított Kinizsi Százas" sikeres teljesítése még várat magára, de előbb-utóbb sikerülni fog. Tán már a legközelebbi próbálkozáskor.

A szombati terv úgy nézett ki, hogy kora reggel indulunk Attila nevű túratársammal (akivel teáztam, beszélgettem is a hivatalos Iszinik 100 előtt, és aki ezt az olvasmányos, részletes beszámolót írta utána a túrájáról; viszont aki nem keverendő össze egy másik Attilával, jóbarátommal, unokatestvérem férjével), hogy egy privát Iszinik keretében végigmenjünk a száz kilométeres úton. A túra előtt nem sokkal a terv részévé vált, hogy az Index fórum Kinizsi Százas topikjának egyik tagja, Mancocka velünk tart majd Dorogtól az esti, éjszakai szakaszon, az utolsó 38 kilométeren, hogy friss erejével motiváljon minket, valamint segítsen a tájékozódásban. Nézzük, mi lett a megvalósításból.

A túra jól indult, 6:15-kor rajtoltunk a Szárligeti vasútállomástól (Attila vonata Budapest felől, míg az enyém az ellenkező irányból érkezett, így ott találkoztunk). 5 km/óra körüli átlagsebességgel, vidáman, folyamatosan beszélgetve haladtunk. A napkelte előtti, első 1-2 kilométer, ami múlt szombaton egyedül kicsit rémisztő volt, most sokkal megnyugtatóbbnak hatott. Vagy legalábbis nem olyan volt, mintha az ember egy erdei thriller szereplője lenne, hanem - bár ugyanott voltam, de mégsem egyedül - inkább csak kívülálló, pattogatott kukoricát majszoló nézője.

11. kilométerünk táján, Somlyóvárnál, a kulcsosházban egy bácsikát találtunk, aki Matulaként berendezkedett pár napra az erdő mélyén; a belső szobából tűz ropogása hallatszott. Mesélte, hogy túrázók éjszakáztak a házban, és nem sokkal azelőtt indultak tovább, hogy mi megérkeztünk. Váltottunk pár szót, Attila bélyegzett a kéktúra füzetébe, ettünk néhány falatot, aztán indultunk tovább.

A koldusszállási vadászházaknál mintha luxusterepjáró-találkozó lett volna, és valóban: vadászat volt, a kék jelzés vonalán, így azt a tanácsot kaptuk, hogy a pes-kői szakaszt kerüljük ki egy párhuzamosan északnak tartó, köves szekérúton, a hegy másik oldalán, és aztán a vértestolnai műút előtt csatlakozzunk vissza a kékre. Út közben Attila kifejtette a vadászokkal szemben érzett ellenszenvét, hogy az állatoknak esélyük sincs, és napjaink vadászata sokkal inkább gyilkosság és kivégzés, mint bátor, nemes cselekedet. "Nesze bátyám - mondanám neki(k) -, itt egy íj meg egy nyíl, ezzel lőj magadnak" - fogalmazta meg a valóban kihívást jelentő, szakértelmet és vadászszerencsét kívánó technikát. Közben a távolból puskalövések hallatszottak.

Kényszerű kitérőnket követően 11 óra után értünk a vértestolnai műúthoz, a túra negyedéhez - tartva 5 kilométeres átlagsebességünket. Pár száz méterrel arrébb hívott fel Sistergő, hogy merre járunk, hogy haladunk. Bányahegyhez is tervezett és kényelmesnek bizonyuló utazósebességünkkel értünk, fél egyre (30 kilométert megtéve). Hó ugyan nem volt, de a zúzmarás ágak már téli, karácsonyi hangulatot árasztottak.

A Gerecse üdülőnél két riadt fiatalt, egy fiút és egy lányt találtunk, akik elmondták, hogy vadlovak kergették és támadták meg őket, a srácnak még a könyökét is bekapta az egyik (mutatta is a csonkot - na jó, csak a gyűrött kabátját). Furcsálltuk a dolgot, de hősiesen tovább indultunk, én túrabotjaimmal, Attila pedig egy faággal és valami spray-vel felfegyverkezve, ha esetleg támadnának a lovak. Egy fa tetejéről hangokat, recsegést hallottam, na, most fog ránk ugrani a fáról, mondtam tréfálkozva. Aztán megláttuk a távolban a lovakat (no nem a fa tetején, mint a dalban a kis tehén, hanem egy réten), de addigra elmúlt támadó kedvük, és békésen legelésztek, de szemük sarkából bizonyára sunyin méregettek minket. A következő pár száz méteren vicces lóneveket találtam ki, mint például Ravasz Sörény (a nyomolvasó, aki képes majd utánunk jönni), vagy Gyilkos Pata (vagy a már kissé elcsépelt Pszicho Pata), majd Attila képzelt párbeszédeket mondott, ahogy a vadlovak beszélgetnek egymás között, minket követve. Elmondtam neki azt a régi történetet, amikor öcsémmel túrázva, úgy tíz évvel ezelőtt egy lóval és egy kutyával találkoztunk egy éjjel, és a két állat hol lemaradva, hol megelőzve minket kísérte utunkat kilométereken keresztül.

Délután kettőre értünk Pusztamarótra (Attila itt váltott az edzőcipőről Hanwag bakancsra). Mogyorósbányára, a Kakukk vendéglőbe, ahol lassan már törzsvendégnek számítok, háromnegyed ötre értünk. Mancockának küldtem üzenetet, hogy a tervezett 7 óra helyett jó esetben is csak fél 9 után érünk Dorogra. A vendéglőben feltöltöttem az ivóvíz készletem, Attila ivott egy alkoholmentes sört, majd indultunk tovább, a tokodi pincék felé.

Hegyes-kőhöz ködben értünk, és ismét ez bizonyult a "Halál-hegynek", kritikus pontnak. Attila egészen eddig kitartott, de itt kezdte el emlegetni, hogy a Gete megmászását már inkább nem próbálja meg, és Tokodon kiszáll. Mondta, hogy ennek ellenére is sikeresnek érzi a túrát, mert a hivatalos Isziniken csak Mogyorósbányáig jutott, és most ez volt élete leghosszabb, bő 50 kilométeres gyaloglása. Kritikus volt ez a szakasz abból a szempontból is, hogy a múlt szombati felderítő utam, a GPS és Sistergő telefonos útbaigazítása ellenére ismét elkeveredtem kicsit - bár ebben most a nagy köd is közrejátszott.

Lementünk hát Tokodra (fél 8 körül járhatott ekkor), ahol Attila a buszmegállóban maradt, és adott nekem útravalóul még egy csirkés szendvicset. Egyedül nem akartam megmászni a Getét, így a műúton sétáltam be Tokodaltárón keresztül Dorogra. A már-már végtelennek tűnő aszfaltcsík nehezen fogyott el - közben krokodilos gumicukrot rágcsáltam, és (hamuban sült) pogácsát, amit egy hölgytől kaptam Tokodaltárón (mint utóbb kiderült, abból a dorogi cukrászdából érkezett a váratlan küldemény, ahol Mancocka várt rám, a Molnár sörözővel szemben - "a barátja várja" - mondta a pogácsás hölgy; ha az olvasó ezt nem teljesen érti, ne lepődjön meg, ez akkor nekem sem volt világos, sőt, az aszfalt szélén megtett kilométerek után már kissé pszichedelikus állapotba kerültem).

Végül Dorogra értem, ahol - miután a füstmentes cukrászda már bezárt - Mancocka a sörözőben várt rám. Beceneve csengése alapján bevallom, korábban nőnek gondoltam, bár már a túra előtt tudtam, hogy férfiról van szó. Megjelenésével kicsit édesapámat is felidézte.

A sörözőben volt egy kicsit ittas, barátságos srác, aki látható tisztelettel és gyermeki csodálattal nézett minket, felszereléseinket, főleg amikor megtudta, hogy honnan jövök, és még meddig tervezünk menni. A szavai akadoztak, botladoztak, és bár ellenkeztünk, végül meghívott egy-egy kólára minket.

Mancockával végül aztán csak pár kilométert tettünk meg, a szomszéd faluig, Kesztölcig jutottunk a kék jelzésen. Először abban reménykedtünk, hogy végig tudunk menni Budapestig, de nagyon elkezdett esni az eső, eláztunk, így lebeszéltük egymást a folytatásról, elvégre nem akartunk kihűlni éjszaka. Így történt hát, hogy végül a 100 kilométerből csak nagyjából 65-70 km lett (bár az Iszinik már akkor is csonka lett volna, ha Budapestig megyünk, hiszen a Getét kikerültem). Kicsit beszélgettünk, szóba került Momo és az utcaseprő története, és az utolsó busszal Leányvárra mentünk, hogy onnan vonattal jussunk vissza Budapestre. A vonat azonban már elment, és láttuk, hogy csak hajnali négy előtt megy majd a következő, azaz az első (úgy éjjel 11 körül járhatott ekkor).

Mancocka végül a stoppolást választotta (mint utóbb kiderült, okosan, mert jóval előbb hazajutott, mint én), én pedig a váróteremben maradtam. A fűtetlen váróteremben, ahol a Suunto Vector órám szerint 12 fok volt, így fel-alá járkáltam, mint egy rab. Vizes kabátom, átázott pulóverem a padra terítettem. Volt időm, így a falon elolvasgattam a hirdetményeket, menetrendeket - majdnem úgy, mint Zweig hőse a Sakknovellában, a Gestapo fogságában. Igaz, nekem azért volt más és jobb kapaszkodóm, időtöltésem is, mert van néhány játék a telefonomon, és a Suunto órám funkcióinak tanulmányozására is tudtam most időt szánni.

Egyszer csak belépett a forgalmi szolgálattevő. Miben segíthetek? - kérdezte, de ez inkább azt jelentette, hogy el kell hagyni a várótermet, nem lehet ott éjszakázni. Aztán mondtam neki, hogy egy nagy túrán voltam, és eláztam. Bár nem szeretem a protekciós dolgokat, a szívélyesebb "vendéglátás" kedvéért megemlítettem neki, hogy én is a vasútnál dolgozom, és megmutattam neki az arcképes igazolványom. Így ott maradhattam.

Felhívott Attila is, időközben ő is hazajutott. Épp a csirkés szendvicsét ettem, amikor hívott.

Eszembe jutott, hogy gyermekkoromban is töltöttem egy éjszakát egy váróteremben, amikor édesapámmal és öcsémmel véletlenül fennmaradtunk a vonaton. Édesanyám várt is minket az vasútállomáson (épp akkor is egy kirándulásról tartottunk tán hazafelé), de elaludtunk a kocsiban, és csak a következő állomáson tudtunk leszállni, ahonnan hajnalban indult vissza vonat. Sok emlékem nincs az esetről, tán csak a lassan vánszorgó idő.

Aztán láttam, hogy a bal mutatóujjam utolsó ujjperce mintha elkékült volna. Tán megfagyott - gondoltam. Nagy hiba volt felvenni a vizes kesztyűt. De még így is jobban jártam, mint Aron Ralston a 127 órában, végül is csak egy ujjperc, nem egy egész alkar. Már kezdtem elmerülni a hipochondriámban, amikor rájöttem, hogy a kék folt lemosható az ujjamról, és semmi baja nincs.

Eléggé fáztam, próbáltam az egyik szárazon maradt pulóverem garbójába lehelve melengetni magam. Már csak két óra a vonatig, már csak másfél, már csak egy... az utolsó percekben már a váróterem ajtajában álltam, indulásra készen, nehogy lemaradjak a vonatról.

A fűtött kocsiban csak bóbiskoltam, vizes sapkámat, kesztyűmet a fűtőtestre terítettem... Majd szép lassan hazaértem, és egy kellemes, meleg zuhany után kipihentem a fáradalmakat.

Kapcsolódó bejegyzések: