2011. november 20., vasárnap

Egy seprő beszámolója az Iszinik 100-ról

Megadatott az a lehetőség, hogy az idei hivatalos Iszinik 100 egyik seprője lehettem. Bár inkább csak amolyan "segéd seprő" voltam, hiszen valójában seprő társam, Oszkár navigált, én csupán a társaságát képeztem. Korábban nem találkoztunk személyesen, így egy avatar rajza alapján ismertem fel a 100-200 fős tömegben a szárligeti vasútállomáson.

A túra közben szinte végig beszélgettünk (persze egy-egy kaptatón voltak hosszú hallgatásaim, hallgatásaink). Azt korábban is tudtam, hogy ő szerkeszti a Kinizsi Százas nem hivatalos oldalát, de most kiderült, hogy a teljesitmenytura.lap.hu oldalnak is ő a gazdája (én pedig eldicsekedtem neki az általam gondozott kinizsi-szazas.lap.hu-val). Oszkár 1990 óta valamennyi Kinizsi Százason résztvett, igaz, a túrát jópárszor fel kellett adnia, így eddig kilenc teljesítést gyűjtött össze, emellett több Isziniken is indult. Megismertem látásmódját, mely nem tekinti a túra feladását olyan tragikusnak, mint például én, és tetszett ez a könnyedebb szemlélet. Valahogy úgy fogalmazhatott, hogy a megtett kilométereket nem veheti el tőlünk senki, azok szépségére és küzdelmességére úgyis visszaemlékezhetünk, a sajátunk marad; és a sikeres teljesítés nélkül, töredékességükben vagy a szintidőből kilógva is komoly teljesítményt jelenthetnek.

Itt jegyzem meg, hogy a túrán végül nem mentünk végig, nagyjából a 62. kilométernél, Dorogon szálltunk ki hajnalban. Ennek ellenére szép út volt, és elláttuk seprői feladatunkat. Persze kicsit bántam, hogy így jártunk, hiszen a Via Dolorosa-nál azért jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottam ennek a túrának, mivel az Iszinik 100 azért mégiscsak kötődik a Kinizsi Százashoz, annak "testvértúrája"... De hát nem sikerülhet mindig minden. És beigazolódott, hogy (legalábbis számomra, de objektív szempontokat mérlegelve is) jóval nehezebb túra, mint a K100. A zsinórban ötből öt Kinizsi Százas teljesítésem mellé tehát gyűjtöttem egy feladott, de tapasztalatokban gazdagító Iszinik 100-at.

Oszkárral út közben elég sok mindenről beszélgettünk. A magyar oktatásról (főleg a matematika- és zeneoktatásról), gazdaságról, politikáról, gazdaságpolitikáról, drogpolitikáról, demokrációról és diktatúráról, jobb- és baloldaliságról, hitről és ateizmusról, szépirodalomról, egészségről, szexualitásról, társasjátékokról, szerencsejátékokról, utazásainkról, valamint személyes dolgokról.

Tán rögtön a túra elején szóba kerültek a bakancsmárkák, a nagy német bakancsgyártók "szentháromsága", a Hanwag, Lowa, Meindl trió (melyeket magamban az Audi, BMW, Mercedes triumvirátushoz hasonlítottam). Ő egy magashegyi, bőr béléses, keménytalpú és nehéz Meindl-ben jött, ami végül az egyik hibának bizonyult, míg a saját La Sportiva-m szerencsére nem okozott gondot.

Mivel felsőbb matematikával, statisztikával foglalkozik, a szó átterelődött a lottózásra, zsebszámológépekre (van egy TI-89 kalkulátora, míg én többek között egy TI-92-vel, valamint egy tematikus bloggal és fórummal rendelkezem), vagy épp a stratégiai társasjátékokra, a Catan-tól a saját fejlesztésű játékaimig.

A lottózással kapcsolatban meséltem neki számításomról, melyben a lottóötös esélyét hasonlítottam a Kinizsi Százas távolságához, és további túra-matematika témájú kalkulációimról. Ő elmondta, hogy a lottó hazai meghonosítását még a szocializmusban, egyfajta adóként találta ki egy okos miniszter - ez az egyetlen olyan adónem, melyet sok ember lényegében "önként és dalolva", szívesen befizet.

Kiderült, hogy ő is olvasta Marqueztől a Száz év magányt és szintén az egyik kedvenc könyve, olvasta Zolától a Tisztes úriházat és látta A gyűlölet c. filmet (megemlítettem, hogy a Tisztes úriház lépcsőháza számomra képzeletben A gyűlölet belvárosi lépcsőházaként jelenik meg, ahová Vinz-ék felcsöngetnek és felmennek, végül is Párizs-Párizs). Ajánlottam neki, hogy olvassa el Ottlik Gézától az Iskola a határont vagy Tolsztojtól a Mennyi föld kell az embernek?-et, ő pedig ajánlotta Pirsingtől a Zen meg a motorkerékpár-ápolás művészetét, Vonneguttól Az ötös számú vágóhidat, és Esterházy regényeket.

A demokrácia-diktatúra példámat (egy online sakkmérkőzésen egy sakknagymesterrel szemben játszik a játékba bekapcsolódó hobbisakkozók tömege, akik azt a lépést lépik, amire a legtöbb "szavazatuk" érkezik) ügyesen helyretette azzal, hogy diktátorok általában nem bizonyulnak sakknagymesternek, ráadásul ott van az előbb-utóbb fejükbe szálló hatalom, és az "alvezéreik" kontraszelekciója.

Visszatéve magára a túrára és seprői munkásságunkra: szinte a túra első kilométerein összefutottunk egy eltévedt lánnyal, aki épp velünk szemben sétált, mert azt hitte, arra van a helyes út. Nem tűnt tapasztalt túrázónak, és eléggé rosszul mérte fel az erejét - végül a második ellenőrzőpontig, a 25. kilométerig, a Vértestolnai műútig kísértük, ahonnan a pontőrrel, autóval tudott hazajutni. Túlzás lenne azt mondani, hogy megmentettük az életét, de könnyen bajba kerülhetett volna, ha egyedül az erdőben marad. Itt ért minket az első komolyabb időveszteség, mely később néhány apróbb úttévesztéssel több órássá duzzadt. Nem tévedtünk el, de - főleg az sötétedés utáni szakaszon - számtalanszor előfordult, hogy egy-egy nem teljesen egyértelmű elágazásnál 50-100 métert rossz irányban tettünk meg, és vissza kellett fordulnunk. Oszkárnál volt GPS, ez nagy segítség volt az ilyen helyzetek viszonylag gyors felismerésében. Ezek a kitérők, fáradásom és Oszkár kényelmetlen, nem kellően bejáratott bakancsa lassan oda vezetett, hogy már több órával a mezőny után kullogtunk (igaz, már a rajtnál adtunk a többieknek a fél órás "előnyt"), így seprői szerepünk kezdte értelmét veszteni.

Út közben találtunk néhány érdekességet: egy helyütt egy megnyúzott marhalábszárcsontot(?) némi vérrel, máshol egy fának támasztott állatkoponyát, majd pedig egy bizarr csapdát, egy verem közepére helyezett, kihegyezett karót. Mondtuk is, hogy már csak a fákra akasztott vudu babák hiányoznak (apropó...).

Csaknem a táv felénél, Mogyorósbányán, a Kakukk vendéglőben kaptunk virslit kenyérrel, mustárral, forró teával, desszertnek pedig süteményt - így megfáradva olyan finomnak tűnt, hogy szinte Michelin-csillagot érdemelt volna a falusi vendéglátóhely.

Tehát seprőségünknek és a teljes táv megtételének egyre kevésé láttuk értelmét, mígnem valahol a Tokodi pincék után egy, az erdőben elaludt túrázóra bukkantunk, akivel aztán együtt folytattuk utunkat, és így újra értelmet nyert seprői mivoltunk. A Gete megmászása komoly kihívást jelentett számomra - a Kinizsi Százason, lefelé sem a kedvenc szakaszom, de így felfelé is legalább olyan embert próbáló. A Gete csúcsán megpihentünk, majd lassan lesétáltunk Dorogra - harmadik túratársunkról kiderült, hogy történelemtanár, aki numizmatikával és heraldikával is foglalkozik, a numizmatikán belül pedig jelvénytannal is. A Kinizsi Százas jelvényét ilyen szemmel nem értékelte sokra - de azért próbáltam megvédeni az általam szeretett és szépnek tartott jelvényt.

Megérkeztünk Dorogra (hajnali négy körül), ahol aztán egyértelműen eldöntöttük, hogy 62 km megtétele után számunkra itt véget ér a túra. Kiszámítottuk, hogy reálisan csak délutánra, nagyjából 30 óra gyaloglás után (legalább tovább 10 óra sétával, vagy inkább vánszorgással) érnénk be a célba, ami ugyan hősies teljesítmény lenne, de inkább a vonattal való hazafutamodást választottuk.

Az út szolgált néhány tanulsággal: a teljesítés szempontjából nem feltétlenül optimális dolog seprőnek lenni, valamint még jobban formába kell hoznom magam, további edzésekkel, túrázásokkal. Emellett illendő lenne jobban megtanulnom tájékozódni, valamint majd idővel szert kellene tennem egy saját GPS-re.

Így annak ellenére, hogy nem lettem egy Iszinik 100 jelvénnyel, oklevéllel és a teljesítés boldog tudatával gazdagabb, azért megtapasztalhattam, hogy milyen is ez a túra (még ha az idő rendkívül enyhe is volt, hiszen még éjjel sem fagyott, lehetett volna ennél sokkal cudarabb is), és Oszkár személyében egy nagyszerű túratársat ismerhettem meg. Ráadásul találkoztam személyesen Asciimo-val, a túra szervezőjével is, akinek hálás vagyok, hogy megszervezte ezt a különleges teljesítménytúrát, a túra teljesítőinek pedig gratulálok. Jövőre ugyan - feltehetően - nem lesz hivatalos Iszinik 100, de remélem, hogy előbb vagy utóbb sikerül egy hivatalos vagy nem nem hivatalos I100-on "revansot vennem".

Kapcsolódó bejegyzések:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése