2011. október 16., vasárnap

Via Dolorosa 75 teljesítménytúra

Öcsémmel szombaton (terveinknek megfelelően) voltunk a Via Dolorosa (Szenvedés útja) 75 km-es teljesítménytúrán a Mátrában, az Iszinik 100-ra való felkészülésem jegyében. Most fényképezős hangulatomban voltam, sok fotót készítettem, részben olyanokat is, amelyeken a Mátrai Erőmű és magasfeszültségű távvezetékek valamint tartóoszlopaik is láthatóak a tájban; úgy tudom hogy van is egy ilyen tájfotózási stílus vagy műfaj, mely az ember alkotta ill. indusztriális elemek megjelenítésére koncentrál, de legalábbis nem tartja ezeket tabunak. A túrázók öltözködésében pedig felfigyeltünk egy új "trendre", a kissé extrém kinézetű, de állítólag kényelmes Hoka cipőre.

A túra Abasárról indult, érintette többek között a Markazi-várat és tavat, a Recski Nemzeti Emlékparkot, a huncut nevű Csiklósd-kutat, Parádsasvárt, az ország legmagasabb pontját, a Kékestetőt, majd visszatért Abasárra.

Többek között ezek voltak tehát a Via Dolorosa által érintett helyek, mi azonban csak Parádsasvárig gyűjtöttük az ellenőrzőpontokon a sünis pecséteket és követtük a jelzéseket, utána nem sokkal sajnos - már sötétedés után - eltévedtünk, és szégyen vagy sem, de nem találtunk el a Kékestetőig. Már csak pár kilométerre lehettünk a Kékestől, amikor néhány kidőlt fa okozta a "vesztünket": mire átértünk a kidőlt fatörzsekkel nehezített szakaszon, elvesztettük a jelzést és a tájékozódási képességünket. Murphy egy eddig íratlan, de immár leírt törvénye is érvényesült: amikor még jól haladtunk a jelzett úton, még láttuk a kékestetői kilátótorony vöröslő fénypontjait is a messzeségben, de amint eltévedtünk, a kilátó fényeit sem láttuk többet (addigra már nyilván valamelyik közeli hegycsúcson volt, a sűrű erdő takarásában). Feltehetően fejlámpák fényeit láttuk ugyan egyszer-kétszer imbolyogni a távolban, de attól a társaságtól egy mély völgy választott el minket.

A sötét erdőben átfutott az agyamon pár X-akták epizód, az Ideglelés és még néhány klasszikus thriller és horror, de szerencsére nem lógtak az ágakon vudu babák vagy keresztek (pedig egy tréfás kedvű erdei dekoratőr azokkal alaposan megviccelt volna minket), nem volt hirtelen zaj, és a tipikus fehér ruhás kislány vagy sötét árny sem lebegett vagy suhant el előttünk, így aztán megnyugodtam. Épp előző nap láttuk a Végső állomás 5-öt, még jó, hogy abban nem volt erdei jelenet (a Gyatlov túra tragédiájáról pedig csak később olvastam). Megcsörrent a telefonom is, pont a lelkész hívott, elmeséltem neki a kalandos helyzetet - tán imádkozott is értünk, amit ezúton is köszönök.

Térkép természetesen volt nálunk, de nem sokat segített, ahogy az öcsém telefonjába épített kezdetleges (nem GPS) navigáció sem, mert csak kb. 2-3 kilométeres körzetben tippelte meg a helyzetünket. Iránytűt épp nem vittem magammal, de még mohát sem találtunk a fatörzseken, hogy legalább abból következtettünk volna az északi irányra. A Turista tereptan c. könyv, amit mostanában olvasgatok pont nálam volt, de eddig inkább csak érdekességképpen olvasgattam semmint hogy mélyen magamévá tettem volna a benne rejlő ismereteket, így aztán úgy érzem, az sem húzott volna ki minket a bajból.

Az a helyzet is előállt, mint ami A csendőr New Yorkban c. Louis de Funes klasszikusban, amikor az óceánjáró hajón bolyong Lütyő, Fityesz meg a többiek: azt hittük, jó irányba megyünk, de végül egy olyan kereszteződéshez értünk, ahol már jártunk. Egyszer láttam az Indexen egy ezzel kapcsolatos videót is, mely szerint csukott szemmel nem tud az ember egyenesen menni (még egy tájékozódási futó vagy egy vak sem), előbb-utóbb irányt téveszt. Mi ugyan nem csukott szemmel mentünk, hanem csak sötétben (fejlámpával persze), mégis így jártunk.

Épp néhány bejegyzéssel ezelőtt gondolkodtam el azon, hogy milyen lesz, amikor majd egyszer beletörik a Kinizsi Százasba a bicskám vagy esetleg már el sem indulok a száz kilométeres túrán - hát tessék, falra festettem az ördögöt, és eljött az a túra, amit nem tudtam, nem tudtunk teljesíteni. Szerencsére ezt a kirándulást mindössze edzésnek szántam az Iszinik 100 előtt, így a kudarc feldolgozása nem igényel komoly "gyászmunkát", sőt, így utólag, de már ott az erdőben bolyongva is inkább a kalandot, az izgalmas, ritka szituációt láttam a helyzetben. Élelmünk és innivalónk volt bőven, és a hűvös éjszakára is felkészültünk ruházatilag.

Aztán öcsém feltalálta magát, és rájött, hogy az egyik régen látott unokatesónk a környéken dolgozik egy neves erdei üdülőben, és hozzá könnyebben eltalálunk, mint a Kékestetőre. Így is lett, szinte pár perc séta alatt már a fűtött szállodában voltunk (ami A varázshegy c. Mann-regényt juttatta eszembe). Kicsit szégyelltem magam, hogy a kedves és segítőkész rokont csak ilyen "vészhelyzetben" keressük fel. A falon lógott egy régi naptár, melyről épp Balatonboglárnak, a Balaton-átúszás célállomásának a térképe nézett ránk.

A túra egyik rendezőjét felhívtuk, és elmondtuk neki, hogy feladtuk a túrát (már korábban, az eltévedésünk után nem sokkal is értesítettük a helyzetről). Felajánlotta, hogy a túra 50 kilométeres változatának emléklapját és kitűzőjét átvehetjük, de ahhoz vissza kellett volna mennünk reggel Abasárra, így inkább lemondtuk róla. Ez a felajánlás egyébként kedves gesztus volt, bár már átitatódtam a Kinizsi Százas azon elvével, mely szerint ilyenkor nem érdemli meg az ember egy másik, rövidebb túra kitűzőjét és emléklapját, hiszen nem az 50 km-es, hanem a 75 km-es távon indultunk, azt vállaltuk és azt nem teljesítettük.

A kudarc ellenére szép élmény volt a túra, amit az eltévedés még különlegessé, kalandossá és emlékezetessé is tett - viszont az Iszinik 100-on és a Kinizsi Százason remélem, hogy sosem fordul majd velem elő ilyesmi.

Kapcsolódó bejegyzés:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése